A város ne legyen nyomasztó, testet-lelket összepréselő, az embert jelentéktelenné zsugorító mocskos nagyüzem! A város legyen fölemelő, megihlető, az embert látványával betöltő és felmagasztaló, a maga nemében páratlan műalkotás.

A város és a szellemi, intellektuális élet

A szellemi intellektuális élet meghatározó ereje a kultúrákban a személyiség, amelyre úgy tekintenek mint afféle tengerszemre, amely közlekedő edények módján áll kapcsolatban az egyetemesebb társadalmi, történelmi, sőt, transzcendentális erőkkel. Ennek felelt meg az a figyelem, amelyben a független egyén szellemi teljesítményeit részesítették. Ez korántsem jelentette azt, hogy minden ember egyenlő megbecsülésnek örvendett. Jelentette viszont az emberi érzések és gondolatok tiszteletét, mivel eredetük túlmutatott az egyes emberen és hatalmasabb forrásokból táplálkozott. A jelesebbnek ítélt eredményeket jóllehet már inkább jutalmazták, a kötelező erkölcsi parancs egy ideálisan tipikus kultúrában szerénységet ír elő, amit az alkotó emberek be is tartanak. Hiszen ők nem forrásai, hanem csak közvetítői az eszméknek. Mózes Istentől kapta a Parancsolatok kőtábláit. A középkori szentek élete pedig megannyi példája a kiválasztottságnak és a küldetésnek, amely szavak eredetileg éppen hogy nem az egyén büszkeségét voltak hivatva kifejezni, hanem annak ellenkezőjét, az alázatot a transzcendentális Kiválasztóval, annak kegyességével szemben. A gondolatszabadságot jóllehet még ma is a nagy polgári forradalmak vívmányának tekintik, eredete jóval messzebbre nyúlik vissza és hitelesebb háttéren jelenik meg kulturális kontextusban. A profán hatalom ott nem is kívánt ujjat húzni a tehetséges egyénekben megnyilvánuló erőkkel, hanem hivatalosan is autonómiát biztosított számukra. Illetve, ahol mégis be kívánt avatkozni a szellemi életbe, ott először sátáninak bélyegezte a hátteret és kíméletlenül üldözőbe vette annak 'hordozóit'. A így, ezen a módon felfogott szellemi élet autonómiájának, azaz viszonylagos szabadságának mára csak töredékei maradtak.

A civilizáció viszont az emberek közötti interakciót nevezte ki a szellemi teljesítmények forrásául és elvárja az érintett egyének intenzív részvételét a társadalmi folyamatokban. A művészet terén az úgynevezett aktivizmus kongatta meg a lélekharangot a szemlélődő Schiller-i egyén axiológiai teteme fölött. A piaci civilizáció tudományra vonatkozó ideológiája pedig legtisztábban a posztmodernizmus elméleteiben jut kifejeződésre (pl. McCloskey, 1983). Eszerint a kutatási eredmény az, amiben megállapodunk. Azaz, amiben konszenzusra jutunk. Ezért definíció szerint egy ember igazsága nem igazság. Más szavakkal: egyetlen embernek sose lehet igaza.

Az igazság csoportjelenséggé minősítése megfelelő kutatási módszer után kiált. A válasz meg is érkezik: ez a kutatási módszer egymás meggyőzése, a retorika. A retorika nem válogatós. Megengedi az eredetileg művészeti eszközök használatát is. Tehát például a tudomány virágkorában még üldözött metaforák igénybevételét. A posztmodern hívei kimutatják, illetve kimutatni vélik, hogy a régi klasszikus tudomány is színültig telítve volt metaforákkal, amelyeknek csak tulajdonították az egzakt igazságot. A posztmodern toleráns.

Elfogadja a tudományos pontosság sokáig mintaképül választott irányzatát, a pozitivizmust is, de csak mint az ékesszólás, a retorika egyik változatát.

A gyakorlat síkján ebbe a civilizációs gőzhengerbe illeszkedik az úgynevezett tudományszervezés, amely az alkotó munka társadalmi determinációjának elméletét a szervezeti hatalom furfangos eszközeinek bevetésével teszi jobb híján cáfolhatatlanná. A tudományszervezés már régen leszámolt a tudós vezetőkkel és a tudományirányítást mindinkább vagy az adminisztrátorok és a pénzügyi szakemberek kezére adta, vagy – szocialista változatában – az ideológusokéba. Fölszámolva ezzel a tudományos munka autonómiájának még a látszatát is.

Kulturális szempontból tekintve ez nem más, mint a tudomány – és azon keresztül az új eszméket teremtő mélyebb áramlatok, végeredményben a kultúra – elnyomása. Az emberi viszonyok területén ez úgy jelenik meg, mint a tehetség kilátástalan harca azon szervezeteken belüli túléléséért, amely szervezetek – legalábbis a deklarációk szintjén – a tehetség és az alkotó munka támogatását vannak hivatva szolgálni. Már bőségesen léteznek kutatóhelyek, ahol egyenesen illetlenségnek számít tudományos kérdések felvetése. Tudomány helyett kimutatások, pályázatok, értekezletek, űrlapok kitöltése, lobbyzás foglalják el a drága időt. Ez annyira hatékony eljárás, hogy bízvást mondhatjuk: ha a reneszánszban lett volna tudományszervezés, Giordano Bruno elégetésére sem kerül sor, mert nem jöttek volna létre Giordano Bruno művei sem.

Talán még Giordano Bruno-ból mint emberből sem lett volna Giordano Bruno mint tudós filozófus.

Már az eddigiek is alátámasztani, de legalábbis valószínűsíteni látszanak, hogy korunk legégetőbb problémái nem az annyi zajt csapó 'piac kontra állam', hanem a 'kultúra kontra civilizáció' kérdései körül forognak. Olyannyira, hogy a 'piac kontra állam' problémát figyelmünk egyszerű elterelésének is tekinthetjük helyzetünk valódi lényegéről. Korunk így definiált alap-problémáját elméleti síkon könnyűnek látszik megoldani, gyakorlati síkon viszont igen nehéz. Elméletileg a kultúra és a civilizáció egyensúlyára kellene törekedni. Bár a kérdés kísértetiesen hasonlít a tyúk és a tojás nevezetes paradigmájára, az emberiség az antropogenezis elején valószínűleg nagyobb súlyt helyezett a kultúrára és először testének technéjén dolgozva jutott el annak elégtelen voltához és toldotta meg rövid természetes eszközeit, például a karját egy-egy faággal, rúddal stb.

Ettől kezdve már civilizációs kérdéseken is dolgozik, technikai és közösségteremtő, szociális értelemben egyaránt. Ez természetesen visszahat belső, önszabályozási – felfogásunkban kulturális – problémáira és azok megoldásaira. Addig nincs is baj, ameddig ezen a körön cirkulál. Mihelyst azonban megrészegülten eszközeinek hatalmától önmagán már nem vagy csak alig, viszont – a technikai és szociális – eszközein annál intenzívebben munkálkodik, előállhat az a helyzet, amikor egy eszközeiben gazdagabb törzs sikeresen száll szembe egy mérsékeltebb civilizációjú, ellenben magasabb kultúrájú törzzsel. Ekkor, ebben a kis körben a civilizáció kiszorítja a kultúrát.

A pszichésen primitívebb a pszichésen fejlettebbet. Példát szolgáltatva a későbbi korok birodalmi politikájához. Vajon nem tanulságos-e ebből a szempontból Tibet annektálása 1950-ben a nyugati segítséggel korszerűsített kínai civilizáció részéről? Akkor ugyanis a világhatalmak beleegyezésével egy jóllehet archaikus, ámbátor nagyon igényes kultúrának vetettek véget. A kulturális hátterét elvesztett civilizációt nevezzük kiüresedett civilizációnak. A város, amely ebből a szempontból tekintve az emberi eszközök mára már hatalmas méretű, mind kevéssé összhangban működő tárházává alakult, egy feneketlen mélységű kulturális űr fölött lebeg. És ez egy korántsem biztonságos állapot. Ennek a problémának a megoldása csak kis részben lehet mérnöki, amire még vissza fogunk térni.

Van a szellemi életnek egy igen érdekes oldala, amely közvetlenül is megjelenik a városképen. A kultúrákban ugyanis, egyebek között, egy olyan 'mechanizmus' uralja az ember lelkivilágát, amelyet a pszichoanalízis klasszikusai projekciónak neveztek el. Projekción a belső, lelki tartalmak külvilágba vetítését értjük. Így vált Marcel Proust ifjúkori észleléseiben – Az eltűnt idő nyomában – egy torony a feltörő emberi sikoly anyagi kifejeződésévé. A kivetítés által környezetünk az emberi szellem kontextusában fogalmazódik újra. Ez valóban tipikus kulturális jelenség, ahol a kezdeményező az emberi lélek. Jóllehet feltevéseink szerint a projekció – úgy, ahogy azt a pszichoanalízis meghatározza – a kivetítésnek csupán egyik változata. De ezzel itt most nem kívánunk foglalkozni. Ehelyett inkább felhívjuk olvasóink figyelmét a projekció olyan ismerős teljesítményeire, amelyek a külvilágba vetített emberi érzések, szándékok, normák és indulatok egyfajta perszonifikációjához, megszemélyesítéséhez vezetnek és ezáltal a külvilágot benépesítő mitológiai létezők: istenek, faunok, tündérek stb. módján jelennek meg. Ennek a magyarázata ugyanaz lehet, ahogy Mezei Árpád a kifejező mozgásokat értelmezte (Mezei, 1970-es évek). Tudniillik, az ember mint a jelenségek végtelen halmaza csak szintén vele egyenlő számosságú végtelen halmazokra képezheti le magát. Ezek között – a végtelen halmazok elmélete szerint – lehetnek e viszonylatban mégiscsak az alaphalmazzal egyenlő részhalmazok. És itt találjuk a kifejező mozgásokat is. Ezért ezekben az ember a maga teljességét kényszerül adni.

Mást egyszerűen nem tehet. Ezért is nevezzük őket kifejező mozgásoknak. Az ember minden apró mozdulata személyisége egészét árulja el és – továbbmenve – bármelyik belső szerve nem csak a szerv sajátos elvei, hanem személyiségtípusának megfelelően is működik. Ez érvényesül mutatis mutandis a projekció ama jelenségvilágában, ahol a kivetülő érzések, képzetek stb. emberi formát öltenek. A nagy kultúrákat őrző városokban lépten-nyomon stilizált emberábrázolásokba ütközünk. Itt nemcsak az ókori városok faragott és festett kolosszusaira – és törpéire – gondolunk. Esetleg a tengeren túli prekolumbián kultúrák antropomorf szörnyeire. Hanem például azokra az aránytalanul nagy méretű szobrokra is, amelyek Párizs egyes középületeit a tetőkről vigyázzák. Vagy a prágai köztereken tanyázó sokalakos szoborcsoportokra. Hely és idő hiányában más, ugyanebben az értelemben tárgyalható 'díszítőelemekről' itt nem teszünk említést.

A civilizációhoz jobban illik a projekcióval ellenkező irányú folyamat. A pszichoanalízis ezt is tárgyalja és introjekciónak nevezi (Jung, magyar kiadás 1993). Az introjekció során az ember az általa ismert külvilágot vetíti önmagába. Mivel a racionális világszemlélet a történelem során zajló ismeretelméleti modellek közötti versenyben legalábbis egyelőre elnyerte a valóság attribútumát, az introjekció ma az esetek többségében feltehetően a racionális összefüggések egyetemes, mindenre kiterjedő 'felismerése' saját magunkban. Maga a pszichológia tudománya is egy közelebbi elemzés esetén nagyrészt az introjekció termékének bizonyulhat. Ugyanis ez a tudomány elismerésre méltó hatalmas erőfeszítéseket tett és tesz arra, hogy az emberi pszichikumot logikai szempontból nézve transzparens mechanizmusokkal magyarázza. A pszichológia mint tudomány a benne érvényre jutó introjekció arányában a technikai civilizáció tipikus terméke.

Hogyan mutatkozik meg mindez az egyre civilizáltabb városokban, a városias városban (ahogy az építészkörök minduntalan újraéledő platonikus szellemiségükben e kifejezést használni szokták)? Nos, mindenekelőtt a formák leegyszerűsödésében. Létrejönnek a mind szabályosabb, azaz a nagymértékben leegyszerűsített épületformák. A városokból minden, nem közvetlenül funkcionálisnak érzett motívum eltűnik. De úgy, hogy először a városképben a városhoz és annak épületeihez viszonyítva külsődlegessé, valóban amolyan – idézőjelek nélkül leírható – dísszé válik a civilizált ember tudatában. Az urbanizáció harmadik történelmi periódusa egyúttal a technikai civilizáció csúcsidőszaka is. Ebben a periódusban a város mint civilizációs település végre önmagára ébred és megvalósítja önmagát. A kultúrát úgy vedli le magáról, mint kezdettől fogva idegen elemet. Amerre csak a nemzetközi repülőjáratok elvisznek bennünket, a történelmi belvárosok körül megszólalásig egymáshoz hasonló lakótelepek gyűrűinek sorát élvezhetjük fölszálló vagy leszálló gépeink ovális ablakaiból.

Ahol nem ez történik, ott a légi utas elmaradást sejt. És ha a tervezők megrendelői igényre újabban vissza is hozzák a bonyolultabb épület és településformákat, ez valóban már csak külsődleges díszítés és csupán a vizuális monotónia elhárítására szolgál. Amikor a ma felhúzott épületeink többségét posztmodernnek mondjuk, jogos kifejezést használunk és megalapozottan. Ugyanis, mindössze csak a posztmodernben mint filozófiai fogalomban rejlő inkonzisztenciát vesszük észre, ismerjük föl legújabb épületeink szerkezete és díszítőelemei között. Ennek az inkonzisztenciának mélyebb jelentése itt a kultúra és a civilizáció egymással meghasonlott állapota – ezt jelzik cirádás, 'újbarokk' épületeink –, ahol a viszont kultúra a civilizáció egyszerű fülönfüggőjévé züllik. A posztmodern építészet akkor fog önmaga korlátjaiba ütközni, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy alapmegoldása eleve rossz és elhibázott, ugyanis a kultúra nem redukálható puszta dekorációvá.

A város és a társadalmi fejlődés kritériumai

Amikor korunk hétköznapjaiban a fejlődésről beszélünk, ha kimondottan nem is, de valójában az urbanizációra gondolunk. Egy falu akkor fejlődik, ha elektromos áramhoz, vezetékes vízhez, szennyvízcsatornához, betonozott utakhoz, orvosi rendelőhöz stb. jut. Egy város – ha ugyanezen tekintetekben továbblép. Iskolákról, színházakról is szó esik néha, de csak igen visszafogottan. Azaz, fejlődésen alapvető komfort-szükségleteink kielégítését szolgáló eszközrendszer gyarapodását értjük. Előrelépést a civilizáció tekintetében. Körülbelül ezt fedi az életszínvonal fogalma is. Azt az embert, aki elfogadható vagy annál magasabb életszínvonalon él, fogyasztónak nevezi a szakirodalom (a többiről újabban megfeledkezik). Életünknek ez a dimenziója rendkívül fontos. A fogyasztás révén alapozzuk meg magasabb rendű szellemi tevékenységünket. Hanem a fogyasztás érdekes mellékértelemmel bíró kifejezés. A magyar 'fogyasztás' a javak fölélését, eltüntetését, rendelkezésre álló mennyiségük csökkentését is jelenti. Az angol 'consumption' felhasználást és pusztulást is jelent. A francia 'consommation' pedig – egyebek között – megsemmisülést. Egyszóval a fogyasztás egyúttal de-strukció is, melynek során a fölélt, az eltűnt struktúrák helyét hulladék foglalja el. Beszélhetünk-e csak ilyen értelmezésben fenntartható fejlődésről? Aligha.

A fejlődés kulturális értelemben inkább fölemelkedés. De mihez? Nyilvánvalóan magasabb rendű szükségleteinkhez és azok kielégítéséhez. Ez pedig feltételez némi mértéktartást elemi szükségleteink kielégítésében. Mert ha megmaradunk szükségleteink kielégítésének maximalizáló tendenciái mellett, akkor ez önmagában rögzít bennünket a legelemibb szükségleteink nívóján. Életünk fogyasztásban és a fogyasztás által okozott megsemmisítésben, valamint hulladéktermelésben fog kimerülni. Vannak kiváló közgazdászok, akik a fogyasztást alkalmazható kifejezésnek tartják magasabb rendű emberi szükségleteink kielégítésének a leírására is. Ezt meg lehet tenni, ha csak a nyelvészet szabályaira vagyok tekintettel.

De ha arra is gondolok, hogy az egyes szavak és kifejezések mely mellékértelmükkel miféle üzeneteket és instrukciókat közvetíthetnek, már sokkal óvatosabbnak kell lennem. Ha például a családomon belül kielégítendő szeretet és megbecsülés iránti igényeimet és azok teljesülését a fogyasztás mintájára képzelem el, a legközönségesebb pszichológiai kannibalizmushoz juthatok. Tudniillik ez esetben szeretve és tisztelve csak az engem szeretők és tisztelők rovására – azokat mintegy felélve – lehetek. Föltételezhetjük, hogy a mai családokban azért dúl annyi háború, mert ki-ki a szerettei rovására szeretteti, tisztelteti és érvényesíti önmagát. A kérdés ezek után már valójában a 'ki kit győz le' kérdése. A családtagok kölcsönösen egymás elfogyasztóivá, következésképpen ellenségeivé válnak.

Amíg a civilizációs fejlődés mérésére kidolgoztak néhány módszert, a kulturális fejlődés problémája ebek harmincadjára került. Az úthálózat, a csatornarendszer, a víz- és elektromos ellátás, a gépkocsik száma, a benzinkutak, a szupermarketek stb. jól összeszámolható mennyiségek. Térbeli eloszlásuk is pontosan leírható. Azt viszont, hogy az emberek milyen szellemi és érzelmi állapotban vannak, már csak az öngyilkossági statisztikákból, a szakrendelők látogatottságából és más hasonló, elkésett és pontatlan jelzésekből lehet megtudni valamennyire. Kultúránk állapotát talán a drogprobléma jelzi leginkább.

Feltételezhető, hogy éppen a drog szolgál arra, hogy magasabb rendű kulturális szükségleteink valódi kielégítése hiányában pót-, illetve álkielégítést garantáljon. Elterjedtségének virtuális térképe egyúttal ama kozmikus méretű fekete folt körvonalait is megadja, amely társadalmi életünkben az autentikus kultúra helyén tátong. Szokták mondani, hogy a demokráciákban nem létezik cenzúra és él a gondolat-, valamint szólásszabadság.

Ha azonban megjelennek olyan eszközök, amelyek csökkentik az ember szociális kompetenciáját, sőt igény szerint gondoskodnak egy, a ténylegeset elfedő kvázi-valóságról, akkor ezen eszközöket a funkciójuk szerint cenzúrának kell neveznünk. Ezek az eszközök – mint egyik írásunkban kimutattuk – lehetnek akár vegyi eredetűek, akár szellemi, spirituális kábítószerek (Magyari Beck, 1994). Nem véletlen, hogy a drogprobléma a civilizációs központoknak mondható városokban koncentrálódik és feltehetően nem kizárólag a városi lakosok nagy száma okán.

A városias város

Merre induljunk el ezek után? Az európai kultúra és utódkultúrái hanyatlását immár könyvtárnyi irodalom jósolja. A valóság azonban e jóslatot cáfolni látszik. Olyannyira, hogy Európa és az Egyesült Államok éppen most készül egy döntő rohamra, a közös lobogón a globalizáció tündöklő jelszavával. Mi több, ma már nemcsak a globalizációt pártoló, hanem a globalizációt keményen bíráló irodalom is születőben van (pl. Martin és Schumann, 1997). Látszatra tehát a Nyugat alkonyáról szóló teóriák csődöt mondtak. Erős szándékok és élénk viták jellemzik azt a legalább négy földrészt, ahol európai gyökerű államok regnálnak.

Csakhogy a felvetett kérdés terminológiai zavaroktól terhes. Mert ha, tudniillik, valóban megkülönböztetjük egymástól a kultúrát és a civilizációt, vállalva a nehéz helyzetekben elkerülhetetlen orvosi sziké használatát, akkor a napnál is világosabbá válik, hogy nem a nyugati kultúra, hanem a nyugati civilizáció tör előre. A kultúránk ezzel szemben térben és időben fel van osztva és ki van utalva mint pszichikum a térben jól elkülöníthető emberek között, akik csak addig birtokolhatják a velük egy időben pusztuló lelküket, ameddig maguk is élnek.

Egyes pszichológusok – mint például a tanulmányunkban már többször idézett Jung is – tesznek kísérleteket arra, hogy belső világunkat egy szintre hozzák a külsővel. De elszórt utalásokon túl nemigen foglalkoznak a kérdéssel (a jungi archetípusok nem mérkőzhetnek az emberen kívüli erők hatalmával). Ha valaki nem óhajtja kockáztatni tudományos hírnevét, az mai viszonyaink közepette nem fogja komolyan megkérdőjelezni belső erőink e tér-idős feldarabolását. Amelynek részeit csak az úgynevezett kommunikáció képes valamennyire – általában tökéletlenül – egymásba átjárhatóvá tenni.

Márpedig ha kulturális értelemben nem érjük utol ezt a globalizáció irányába vágtató civilizációt, akkor nem sok esélyt adok a meghirdetett nagyvilági céloknak. Perceken belül ott tarthatunk, ahol a római birodalom Krisztus utáni századaiban. A legyőzhetetlen római eszközrendszert a római mentalitás elporladása merő ócskavassá és szemétlerakattá tette. Mindezek alapján a városias város nem jó célkitűzés, mert egyoldalúan a civilizációt szolgálja és nem ad teret a kultúrának. Sőt fojtogatja azt. Még akkor is, ha egy városias város tele van múzeumokkal és színházakkal, némely beszédes apróságok elárulják a city kultúrához való viszonyát. A színházlátogatáshoz például sokáig ünnepi ruhát illett ölteni.

Ezt azzal indokolták, hogy így a művészet előtt tisztelgünk. Pedig az ünnepélyesség inkább csak a néző intenzívebb részvételét akadályozza meg – teszi illetlenné – a színpadon látottakban. Egyszóval a fehér ing és a sötét öltöny inkább akadályozza az átélést, semmint növeli. Minden gyermekközönség jól ismeri az ünneplők előidézte feszengést első színházi estéin. E feszengés mindenre jó, csak nem a színpadon tomboló érzelemviharokban hányódó szereplőkkel való azonosulásra. Holott a műre nézvést a majdnem részvételig menő átélés lenne az igazi megtiszteltetés. A legújabb dramaturgia megkísérelte kezelni ezt a problémát és a kultúra nevében bevonni a közönséget a darabba. Például, egyes rendezők bizonyos jeleneteket levittek a nézőtérre. Vagy megszólították az alant ülőket. Ma azonban már mindenki úgy öltözik a színházi estékhez, ahogy ízlése diktálja.

De feltehetően nem azért, hogy elvetve az ünnepi külsőségeket, jobban involválódjék a látottakban. Hanem azért, mert egy civilizált embernek nincs szüksége keménygallérra és lakkcipőre érzelmei féken tartása céljából. Érzelmeit a részvétlenség fegyelmezi. Nem áll fönn az a veszély, hogy a civilizált közönség egy érzékeny pillanatban indulatba jön egy megrázó monológ, párbeszéd, vagy ária után.

A történelemből nemcsak az elnéptelenedett falvak ismertek, hanem az elhagyott városok is. Amíg az első esetben a civilizáció üríti ki a földművelők házait, a városoknak azok fordítanak hátat, akik a szenvedésen túl nem tudnak mit kezdeni többé a kiüresedett és kényelmetlenné vált civilizációval. Ezért zsugorodtak össze a római birodalom metropoliszai a római civilizáció végnapjain. Gustave Flaubert ifjúkori egyiptomi utazásain elhagyott mameluk településekre bukkant a Nílus mentén (Flaubert, magyar kiadás 2000). És ez folyik napjainkban is, amikor a hovatovább már lakhatatlan belvárosokból – a fojtogató betonházak körgyűrűit átugorva – az elővárosokba, majd még távolabbra költöznek a betontól, a zajtól, a zsúfoltságtól, a szennytől és a belső élet ürességétől stb. szenvedő lakók.

A városias város hívei szeretnek azzal érvelni, amivel a technikai civilizáció mentegette önmagát. Azzal tudniillik, hogy a mindenkori technika hátrányait csak egy következő, még fejlettebb technika képes orvosolni. Ez nem más, mint a civilizáció alapvető hittétele, amellyel megkísérli igazolni magát. Azt mondja ki, hogy a civilizáció megáll a maga lábán is. Kultúrára nincs szüksége. De tegyük fel a következő kérdést: minek megoldani a fölöslegesen létrehozott problémákat? A civilizációt is korlátozni kell, mint minden egy-ügyűséget. Különben önmagát pusztítja el, mint minden, amit magára hagynak. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy gazdaságközpontú korunkban ennek az igazságnak felbecsülhetetlen értéke van. A gazdaság is súlyos helyzetbe kerül, ha életünk összes kérdésére általa kívánunk feleletet adni.

Nincs gazdasági rendszer, amely egy ekkora terhet elbírna. Még akkor is, ha néhány közgazdász annyit sóhajtozik a pánökonomizmus után. Kacérkodva a filozófiai maximák kifejezésmódjával, még azt is megkockáztathatjuk, hogy minden entitás létfeltétele az ellenségeiben van. Erről meg a nagybirodalmak önfenntartó stratégiája árulkodik a legbeszédesebben.

Mi lehet akkor a valódi cél? Szerintünk a városiatlan város. A jó városnak semmi köze a platonizmus végleteket termelő szemléletéhez. Mint ahogy a jó falu sem a falusias falu. A lakosság népsűrűségét a végletektől távol, valahol egy – ma még meghatározatlan – középértéken kell tartani. Infrastruktúrának lennie célszerű, de csak olyan mértékben, hogy ne képezzen egy áthatolhatatlan falat az ember és a természet között. Az ember gyökerei nemcsak a társadalomban vannak, hanem a természetben is. Kettős, természeti és társadalmi lényként egyik faktortól sem maradhatunk izoláltak büntetlenül.

Ez a tervezés nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy bizonyos normatívákat nemcsak az egy lakosra vagy területi egységre jutó telefonfülkék, üzletek, rendőrkapitányság, közlekedési eszközök stb. tekintetében célszerű megállapítani. Ugyanígy kell számolni a területi egységekre, a lakók meghatározott számára eső parkok, beépítetlen területek, állatvilág, erdők stb. 'kiutalandó' mennyiségével is. Élmény látni a londoni, vagy a belgiumi ligetekben szabadon grasszáló, ámde gondozott kecskéket, őzeket, libákat és mókusokat. Nem elég csak beszélni a természeti környezetről általában. E környezetet akár várostervezési normatívák árán is kötelező tervezési ténnyé kell tenni.

Ugyanez mondható el a kultúra olyan műhelyeiről, mint a színház, a könyvtár, a múzeum, a klubok stb. Érdekes, hogy ebbe az irányba indult el a 'civilizált' Le Corbusier is (Nagy Elemér, 1984), de városépítési elveinek csak töredéke lett valósággá. A civilizáció a kivitelezésben ott is nagyobbrészt felfalta a kultúrát. Kiváló ösztönnel keresik ma az emberek mind a falvakból, mind pedig a városokból az úgynevezett kertvárosokat, a jövendő települések korai, ám a mai állapotukban még igencsak fantáziátlannak mondható elődeit.

Nota Bene, a civilizáció ezeket a kertvárosokat is fenyegeti. Kertjeiket lebetonozza, házaikat széltében-magasságukban megnöveli, kerítések helyett újabban várfalak védik a kerteket, az elővárosokban ugyancsak nő a gépkocsiforgalom és így tovább. Ahol pedig a civilizáció egyeduralomra jut és mindent készül elborítani, ott a kultúra, fájdalom, mint lékeket ütő rombolás fog jelentkezni. Vagy valóságosan mint a telefonfülkék feltörése, vagy virtuálisan mint a graffitik feltörő és mindent elnyelő özönvizének büntető hullámai a köz- és a magánépületek falain. Az intézkedő rendőr ilyen esetekben a civilizációt sután korlátozó indulat ellen lép föl. Mint az eszközök költséges és fiaskóra ítélt őre az emberrel szemben.

Várost csak úgy érdemes építeni, hogy az, aki meglátja olyan lelkiállapotba kerüljön, mint a költő Szabó Lőrinc, amikor Genovában járt:

"Genova, nézlek ámuló szemekkel,
hegyek körutján fut villamosom.
Genova, vér, évezredek!
Mennyi tékozlás, pompa, hatalom!
Nagy kék karját kitárja lenn a tenger:
hajók érc-frontja, sűrített erő;
szédült vihartól fuldoklik a szám,
az én lelkem is zsúfolt kikötő!"

(Szabó Lőrinc: Óda a genovai kikötőhöz)