A város közismerten nagy népsűrűségű településforma, a városi ember agresszív, a városban gyakoriak a mentális, idegrendszeri megbetegedések, elterjedt a bűnözés, a városok szennyezettek, zajosak, elviselhetetlenül sok bennük az emberek közötti interakció, az események szédítő sebességgel zajlanak,

alig van lehetőség a belső, lelki életre,

a városi ember érzelmi és gondolati élete felületes, gyakorta belső ürességgel jellemezhető, a városlakó empatikus, beleérző képessége alacsony, politikailag manipulálható, amorális, a városokban tekintélyes számú csőcselék található, gyakoriak a nyugtalanságok, utcai zavargások stb.

A lista, melyet összefoglalóan civilizációs ártalmaknak neveznek, a végtelenségig folytatható lenne.

Hogyan, mi módon érthetőek meg ezek az ártalmak? Kezelhetőek-e ezek egyáltalában?

Mi a város és ezen ártalmak közötti kapcsolat közelebbi természete?

A város szüli-e őket, vagy ők szülik a várost?

Meg lehet-e őket szüntetni a városnak mint településformának a fölszámolásával, vagy a civilizációs ártalmak gyógyítása vezet a város eltűnéséhez a történelemből?

Esetleg valamely mélyebb közös gyökérből ered mind a város, mind pedig a civilizációs ártalmak köre?

És ha igen, akkor mi ez a közös gyökér?

Azonban már itt illő figyelmeztetni az olvasót, hogy e sorok szerzője nem szakmabeli, hanem pszichológiával, közgazdaságtannal, történelemmel, kultúraelmélettel, társadalomtudományi kérdésekkel, művészetteóriákkal foglalkozó egyetemi oktató, aki viszont születése óta városokban él és a résztvevő megfigyelő – és elszenvedő – jogán mer hozzászólni ezekhez a kérdésekhez. Számítunk arra, hogy e közlemény gondolatmenetét sokan túl sarkítottnak, esetenként bántóan kategorikusnak fogják tartani és számos finomítás, pontosítás igényével lépnek majd föl. Igazuk lesz. Hanem a stílusunkat ezúttal is tudatosan választottuk meg. Az élet komplex jelenség. De az útvesztőiben eligazító modell legyen egyszerű, ám természetesen nyitott a továbbfejlesztésre.

Civilizációs ártalmakkal kezdtük, helyénvaló meghatározni, hogy mi értendő a civilizáción. Ezt nyilván nem tehetjük testvérfogalma, a kultúra meghatározása nélkül. Nos, a kultúra és a civilizáció – amelyekre még ma sincs mindkettőt jelentő, összefoglaló kifejezésünk – az emberi társadalom, illetve az ember alapvető szabályozási módja. Mind a kultúra, mind pedig a civilizáció az emberiség prehistorikus találmánya. Ezek nélkül a genetikai programozottság – a genetikai szabályozottság – tekintetében nem jeleskedő emberiség korán elpusztult volna (Magyari Beck, 2000). Csakhogy amíg a kultúra a maga tiszta formájában először az ember belső, eszmei, érzelmi világát rendezi és csak ezen keresztül, ezen az alapon, ez után a külső környezetet, addig a civilizáció – ugyancsak a maga tiszta formájában – először az ember környezetét teszi rendbe és ennek veti alá az ember belső rendjét. Nekünk, embereknek mind a kultúrára, mind pedig a civilizációra szükségünk van, bár esetenként hol a kultúra, hol pedig a civilizáció kerül túlsúlyba a másik rovására.

A város és a civilizáció kapcsolatáról beszélve, nem kerülhetjük el a civilizáció behatóbb ismertetését. De hogy ez ne legyen csak absztrakt tárgyalás, konkrét példákra is ki kell térnünk. Európaiak lévén, példáinkat Európa történetéből merítjük. A kultúrát inkább a középkorban, a civilizációt meg inkább a poszt-feudális rendszerekben: a kapitalizmusban és a szocializmusban véljük felismerni. Ez azt jelenti, hogy felfogásunk szerint a középkor egyfelől és a poszt-feudális társadalom másfelől bár időben egymást követték, elsősorban mégis a történelmi folyamat egymástól eltérő értékrendű alternatíváiként veendők számításba. A középkor inkább emberközpontú volt, míg a poszt-feudális rendszerek jobb híján tárgyközpontúaknak nevezhetők. A középkor – minden brutalitása és kegyetlensége ellenére – alapvetően az embert szolgálta és mindent az embernek rendelt alá. A poszt-feudalista rendszerek viszont az embert jobbára eszköznek tekintették. A kapitalizmusban először termelőnek, majd – napjainkban – fogyasztónak. Mindkét szerepében az ember a gazdaságot szolgálja ki.

A szocializmusban az ember a nagy gépezet apró csavarjaként működött. Ennek extrém formája a Gulág volt, a rabszolgaság egy neme, melynek figyelembe vétele nélkül a szocialista gazdaság működése meg sem érthető (annál érdekesebb, hogy a szocializmus gazdasági életéről írott munkák alig érintik a gulág-rabszolgaság tényét és jelentőségét). Madách Imre bámulatos érzékkel fedezte föl, hogy mind a kapitalizmusban (a Tragédia londoni színében), mind a szocializmusban (a Tragédia falanszter jelenetében) a társadalom fő terméke az emberáldozat: a kapitalizmusban a gyengék, a szocializmusban az erősek (a tehetségek) pusztulnak el.

Dolgozatunknak nem tárgya, de talán mégsem érdektelen megjegyezni, hogy a szocializmus valószínűleg azért bizonyult annyira rövidéletűnek a kapitalizmussal szemben, mert az előkészítésében nem vett részt annyi lángelme, mint a polgári társadalom megtervezésében.

Al Gore szerint a XVII. században egy kisebbfajta jégkorszak sújtotta az emberiséget, aminek következtében az emberek beszorultak lakóépületeikbe, idejük egy jelentős részét elmélkedésre fordították, amely elmélkedések a külső körülmények kihívásainak hatására a polgári társadalom alapjainak lefektetéséhez, kidolgozásához vezettek. És ebben a légkörben kiváló munkák részben születtek, részben megalapozódtak. Arról nem is beszélve, hogy ilyenformán a közönségük is adva volt (Gore, 1992). A szocializmust azonban majdnem egyedül csak Marx munkáira építették, melyekből Lenin alkotott ortodoxiát. Ennek okai az első világháború körülményeiben keresendőek. A szocializmus úgyszólván kikényszerített koraszülöttségének több feltétele is megjelölhető. Ezek az első világháború katonapolitikája, amikor a tőke hatalmas, vele ellenséges embertömegeket fegyverzett föl, úgyszólván állig; Oroszországnak, a világ területi szempontból legnagyobb, természeti erőforrásokban pedig a leggazdagabb birodalmának részvétele a kitörő európai forradalmakban stb., stb.

A XIX. századi, XX. század eleji szocializmus éretlenségét elméleti írásainak túlnyomórészt kritikai jellege árulja el. Bírálják a kapitalizmust, de nem körvonalazódik bennük világos elképzelés a szocialista társadalomról. Marx munkái, a szocialista ortodoxia főművei sem mentesek a logikai hibáktól. Például gyakran keverednek bennük az egymástól eltérő absztrakciós szintek. Híres áru-pénz formuláiban (A – P – A az egyszerű árutermelés számára, P – A – P a tőkés termelés számára) az árut és a pénzt mint egymástól különböző entitásokat nevezi meg, holott ez előtt már leszögezte, hogy a pénz is áru, tehát A = P, amiből következőleg mind az A – P – A, mind pedig a P – A – P redukálható a nem különösebben sokatmondó A – A – A formulára. Ugyanott landolt volna a kapitalizmus is, ha teszem azt csak John Locke munkáit veszi alapul.

A továbbiakban úgy vesszük sorra összehasonlító módszerrel a kultúra és a civilizáció egyes aspektusait, hogy ahol csak lehetséges, a városra vonatkozólag vonhassunk le következtetéseket. A feltevéseink, amelyet az alábbi gondolatmenetekkel valószínűsíteni szeretnénk az, hogy a város a civilizáció tipikus településformája. A civilizációs ártalmak – találó elnevezésüknek megfelelően – a civilizáció elveiből, ezen elvek túlsúlyából, esetenkénti egyeduralmából származnak. A város felerősíti őket és ők maguk is kedveznek a városi életkörülmények kialakulásának. A város mint településtípus felszámolásával teljesen meg nem szüntethetők, legföljebb csak féken tarthatóak.

Amennyiben hadat üzenünk a cikk elején felsorolt anomáliáknak, le kell mondanunk városaink számos, eleddig ünnepelt, azonban ezen anomáliáknak különösen kedvező jellegzetességeiről Ehhez viszont erőteljesebb kulturális fejlődésre van szükség. Az a feltevés, hogy napjaink elképesztő mértékű civilizációs ártalmai mögött egy kulturális értelemben vészesen kiüresedő civilizáció sejthető, igazolódni látszik a XX. és a XXI. századi városok tömeges elhagyása révén, illetve ama tény által, hogy aki viszont városlakó marad, az esetek többségében ezt csak kényszerből teszi (munkalehetőségek, pénzhiány stb.).

A város és a gazdaság

A kultúra és a civilizáció természetét a rájuk jellemző gazdaság, személyiség, szellemi élet és végül a fejlődés kritériumai tekintetében hasonlítjuk össze. Eközben egy pillanatra sem tévesztjük szem elől fő problémánkat, a várost. Az első pillanatra úgy tűnhet, hogy ezek a szempontok ötletszerűen lettek kiragadva és inkább csak a szerző érdeklődési körét tükrözik. E kételyekkel itt nem szállunk vitába. Ha tanulmányunkat disputa követi, lesz módunk álláspontunk kifejtésére ebben a kérdésben is.

A kultúrákra jellemző gazdasági élet egyik paradigma értékű megnyilvánulásának az a naturális gazdaság tekinthető, amelyik a kora középkorban alakult ki.

A naturális gazdálkodásban elkerülhetetlen önellátás a benne munkálkodó embereket sokoldalúakká – a körülményekhez képest sokoldalúan fejlettekké – teszi. A mindent, vagy majdnem mindent maga végző ember azonban szükségképpen laikus. Viszont termékei egyedi darabok. Nem idegen tőlük alkotójuk érzés- és gondolkodásmódjának művészi kifejeződése sem. E kor ennek megfelelően a népművészet kezdete is egyúttal. A naturális gazdaság eredetileg a korabeli szabadságtörekvéseket ugyancsak szolgálta. Megszüntette, vagy legalábbis csökkentette a szakosodott emberek kölcsönös függését egymástól. Feudális hierarchia természetesen létezett, de a horizontális függőségek minimálisak voltak.

Ilyen körülmények között a lakosság eloszlása országok és birodalmak tájain egyenletesebbé vált. Ki-ki a maga földjén élt és termelte meg azt, amit csak tudott: búzát, épületfát, cipőt, bútort stb. Azok a sűrűn lakott ókori városok, amelyekhez képest a környező vidékek jóformán néptelenek voltak és ezért e városok akár önmaguk is birodalmakat tudtak alapítani, nos, az ókori városok elnéptelenedtek és afféle épületanyag forrásokként, kőbányákként kezdtek szolgálni a középkor elején. Az ókori civilizáció funkcióikat vesztett hatalmas épületei így váltak stílusos romhalmazokká.

Azok az új városok ellenben, amelyek a középkorban – nem kis részt a királyok és a nemesség luxusigényeit minőségi termékekkel kielégítendő – mégis kialakultak, már új utakon jártak. Szigorú céhrendszereikkel a termékstandardok, valamint a minőség-ellenőrzés kidolgozásán, ezzel pedig a munkamegosztás újra bevezetésén fáradoztak. Közben ókori elődeikhez hasonlóan szintén magas falakkal vették körül magukat. Bár ezek a falak – miként az ókorban is – a tárgyi meggazdagodás útját járó városokat védték a haramiáktól, a középkorban már egy másik, nem annyira nyilvánvaló funkciót is betöltöttek. Ez pedig a kora középkori kultúra védelme az ismét sorompóba lépő városi civilizáció hatásai ellen. Amíg a középkori városfalak külső oldala a civilizációt védő fal külső felülete volt, addig ugyanezen városfalak belső oldala a kultúra védelmét ellátó fal külső felületévé vált. Hogy a városi civilizációnak létezett a kultúrára nézve romboló hatása is, arra az esztétikai értelemben remekműveket alkotó, etikailag viszont féktelenkedő reneszánsz az egyik legjobb példa.

Azonban milyen jogon nevezhető a naturális gazdálkodás gazdasági formának? A gazdaságot ugyanis interperszonális, személyközi csereként szokás meghatározni. Csere a termelés, mert mindig valaminek a fejében dolgozunk. Csere a fogyasztás, mert olyankor – ha mással nem is, a fogyasztás miatt és ideje alatt – elmaradt haszonnal minden fogyasztásért fizetünk. És csere a vásárlás, eladás is, ami még rövid indoklást sem igényel.

Van viszont egy kifejezésünk, amely megvilágítja a naturális gazdálkodást mint a gazdaság egy formáját. E kifejezés a szocializmusban sokat használt önkizsákmányolás fogalma. Önkizsákmányolás csak úgy lehetséges, ha valaki önmagának egyszerre munkaadója és munkavállalója. Ha ez lehetséges, akkor a gazdasági viselkedés terminus technicusa újradefiniálásra szorul.

Mindenekelőtt a gazdasági cselekvő többé már nem az egyén, hanem az egyén a szerepében. Röviden a szerep. És a cserének legalább két változata létezik: az interperszonális és az intraperszonális csere. A naturális gazdálkodás ebben a felfogásban az intraperszonális csere gazdasága. Legalábbis elméleti, tiszta formájában. Az ember önmagával jut megegyezésre abban a tekintetben, hogy mit, minek az árán (például mi helyett) végez. Ennek megfelelően a naturális gazdálkodásban a gazdaság alapelvei és bölcsessége mint személyen belüli elvek és bölcsesség, egyszóval mint kultúra jelenik meg. Magától értetődik, hogy az intraperszonális csere nem mindig és nem szükségképpen csak önkizsákmányolás lehet.

A posztfeudalizmus ezzel ellentétben magas szintű standardizált tömegtermelést vezetett be, eredetileg piaci értékesítés céljából. A standardok egyre igényesebbek lettek. Érthető, hogy az idők során szakemberszükséglet alakult ki. A szakember már egy áldozat eredménye. Szakember az, aki személyiségének egyes oldalait személyiségének más oldalaiért feláldozza. A standard tömegtermelés nem teszi lehetővé, hogy az ember kifejezze önmagát a termékben. Illetve önkifejezése csak mint termékhiba, selejt lehetséges. Ez a munkást is fenyegeti személyiségének sablonossá válásával.

Nem is beszélhetünk munkáskultúráról abban az értelemben, ahogyan földműves, paraszti kultúráról beszélhettünk. Az egyes ember önellátásra való képtelensége szerves társadalmat alakított ki, amelyben mindenki mindenkitől függ. Ez a folyamat odáig fejlődött, hogy ma a technikai civilizáció nagyfokú sebezhetősége már nem egyéb, mint szomorú igazság, egyszerű közhely. Adam Smith klasszikus közgazdaságtani munkáját (Smith, 1776) a munkamegosztás dicsőítésével indította.

Egy társadalmi munkamegosztásban élő mai olvasó aligha mérheti föl e számára unalomig ismert körülmény valódi történelmi horderejét a külső tényezők uralta, termékközpontú társadalomtípus, egyszóval a civilizáció fejlődésében. Hovatovább azt is fölismerjük, hogy az intraperszonális cserekultúra interperszonális csere-civilizációvá alakulása önismeretünket, önmagunkra vonatkozó kompetenciánkat is vészesen csökkentette. Az a viszonylag kevés szabadidő, amelyet önmagunkra fordíthatunk még a magunkkal kapcsolatos kérdések feltevésére sem elég.

Az új ipari civilizáció diadalmenete sokkal erőteljesebben hozta vissza a népesség egyenlőtlen eloszlását ott, ahol elterjedt. Bekövetkezett az urbanizáció harmadik periódusa. Az elsőnek az ókori, a másodiknak a középkori nevezhető. A középkori urbanizáció – főként az elején – annyira jelentéktelennek bizonyult, hogy az urbanizációt per se civilizációs jelenségnek vehetjük. Amíg a kultúrát az ember és – helyenként transzcendentális háttéren értelmezett – természeti környezetének interakciója uralja, addig a civilizációt döntően az emberek közötti interakció jellemzi. A civilizáció ezt korlátozott látókörében sem igen haladja meg. A civilizációs ártalmak egy része már az ókori metropolisokban jelen van: nagy a népsűrűség, ezzel együtt terjed az agresszivitás, a bűnözés, erős a környezetszennyeződés, nedvesek a sikátorok, a lakónegyedek rosszul szellőztethető konyhái miatt az épületek füstben állnak, a városi csürhe növekszik és idővel minden politikai bizonytalanság egyik főszereplőjévé válik stb.

A középkori város viszont egy hosszú időre a kultúra és a civilizáció békés együttélésének szigete lesz. A valláserkölcsön és a közrenden nemcsak a papok és az elöljárók, hanem az egyszerű polgár is őrködik. A céhek szigorú szabályokkal tarják féken ambiciózus tanoncaikat és legényeiket. A falaknál és az éjszakai utcákon katonák és rendfenntartók vigyázzák a polgár testi-lelki nyugalmát. Nézetem szerint ez volt a polgárság igazi aranykora, az igazi eredeti tőkefelhalmozás periódusa, ami összehozta a polgárnak azt az erkölcsi tőkét, amelyet mint bizalmi előleget tudott felmutatni akkor, amikor néhány évszázaddal később, az újkorban nekilátott csöppet sem problémamentes meggazdagodásának.

Hanem az ipari civilizáció nagyvárosaiban elszabadult a pokol. Az óriásüzemek hadseregnyi embert foglalkoztatnak. Mind az üzemeket, mind pedig a benne dolgozókat, a szállítási és az utazási időt csökkentendő, szűk téren zsúfolják össze. E szükségletet a modern építészet elégíti ki soha nem látott méretű szerelőcsarnokok és lakóépületek felhúzásával. Ez utóbbiakról az építész Tillai Ernő – aki fotóművésznek is jelentős volt (Tillai, 1981) – úgy beszélt, mint a lakók raktározását szolgáló építményekről (Tillai Ernő, 1969). De a város nő ahogy egyre újabb és újabb termékek gyártására, forgalmazására és fogyasztására kerül sor. Amerre a szem ellát, üzemek, lakóházak és szupermarketek óriástömbjei. Ráadásul ezek az állandó elbontás és újraépítés állapotában vannak aszerint, hogy a tőke mikor, mire vállalkozik velük kapcsolatban. Ezt meg a kereslet és a kínálat vélt vagy valós szeszélyei határozzák meg.

A közlekedés nemcsak zsúfolttá és körülményessé, hanem kiszámíthatatlanná is válik. Aki csak három évet kihagy az autózásból, már eltéved a betonlabirintusok metamorfózisaiban. Az átépítések dinamikája és az építőanyag szilárdsága feloldhatatlan ellentmondásba keverednek egymással. Ez a beton itt-ott már észrevehető visszaszorulásával és a gyorsan össze- és szétszerelhetőnek remélt könnyű fém, valamint műanyagszerkezetek térhódításával jár. Ezek meg közelről-távolról egyaránt úgy néznek ki, mint afféle óriásbódék. Közben nagy sebességgel halad előre a technikai fejlődés és az ember helyét fokozatosan átveszik a gépek.

A város belülről átlényegül. Lassan minden ízében egy grandiózus géppé változik, mint hajdanában a bibliai Lót felesége kővé. Az élő emberanyagot pedig fölöslegessé téve, kipréseli magából, mint állat az ürüléket. Így lesz az ember a civilizáció ürülékévé. Ami pedig a cikk elején említett civilizációs ártalmakat illeti, azokról itt csak annyit említünk meg, hogy ezek a rendelkezésre álló technikai eszközök fejlettsége arányában csak növekedtek. Például a bűnözést a gépfegyverek, a környezetszennyezést a tartós műanyagok, a manipulációt a fortélyosabb ideológiák – és így tovább – tették még hatékonyabbakká.

A technikai civilizáció az első perctől kezdve szenvedett egy súlyos ellentmondástól. A piac és az állam vetélkedésétől. A modern ipari civilizációt a piaci erők hozták létre, végeredményben a polgári forradalmak, ma úgy mondanánk: a terrorizmus útján. Ugyanezek az erők a naturális gazdálkodás felett aratott történelmi győzelmük tudatában imperialista attitűdöket vettek föl és az állammal szemben is azt a követelményt támasztották és kérték számon, amelyben ők voltak erősek. Jelesül, a gazdaságosság követelményét.

Egy normális állam azonban többfunkciós szabályozója a társadalomnak. Érthető, hogy nem képes tartósan egyetlen dimenzióra redukálódni. A természetük szerint egydimenziós piaci erők viszont nem hajlandók átvállalni állami funkciókat. A piaci szemlélet és gyakorlat bár szöges ellentéte a válságok szülte militarizált államnak, egyoldalúságban, koronként a szélsőségességben vetekszik vele. Ezért a piac előrenyomulása fontos közéleti feladatok ellátatlanságához vezetett. Ennek reakciója az etatizmus különféle formáinak megjelenése volt az első világháború után, a hadikommunizmustól a szocializmuson és a szociáldemokrácián át a Keynes-i modellig és az amerikai New Deal (Schlesinger és White, 1963) politikájáig. A fasizmusról már nem is beszélve.

A civilizáció mint invariancia a változások közepette megmaradt. Ezek a rendszerek ugyanis bár mind korlátozták ilyen vagy amolyan mértékben a piac működését, abban határozottan egyetértettek, hogy nem az egyén belső világára kell helyezni a hangsúlyt, hanem a meghatározó társadalmi folyamatokra. Az urbanizáció eközben haladt tovább, a falvak elnéptelenedtek, a tanyák vagy nemkívánatosakká lettek (mint Kelet- és Közép-Európában), vagy gépesített családi üzemekké – esetenként nagyüzemekké – fejlesztették őket (mint nyugaton). Habár ezek az etatista – úgynevezett jóléti – társadalmak ma éppen visszavonulóban vannak, a nemzetközi politika színterén éppen a napjainkban érlelődő változások arra utalnak, hogy a piac és az állam között dúló civilizációs belharcok még korántsem csendesültek le.

A város és a személyiség

Az egyik legsikerültebb tipológia Carl Gustav Jung nevéhez fűződik. Mi is ezt fogjuk itt használni. Eszerint létezik egy befelé forduló, úgynevezett introvertált embertípus és létezik egy kifelé forduló, úgynevezett extrovertált embertípus (Jung, 1921). E tipológia alapja a valóság ama részeinek azonosítása és viszonylagos elkülönítése, amelyekre ez, vagy amaz a típus főként támaszkodik.

Az eddigiekből kitalálható, hogy az introvertált személyiség inkább a kultúrában, az extrovertált személyiség inkább a civilizációban találja föl magát. Mivel mindig az erősebb, aki a neki megfelelő talajban gyökerezik, a kultúrában az introvertált típus rendeli maga alá az extrovertáltat. Ez utóbbi úgy él túl, hogy egyebek között imitálja az introvertált magatartást. Erre utaló kifejezések egyike az ájtatoskodás, amikor valaki a benne nem létező lelki átélések külső jeleivel szédíti környezetét. Egy japán kutatót, Magoroh Maruyamát az általa kidolgozott, alapvetően ismeretelméleti típustan arra a felismerésre juttatta, hogy a különböző embertípusok között sajnos majdhogynem olyan diszkrimináció tapasztalható és harc dúl, mint a nemzetiségi, antropológiai stb. kisebbségek között (Maruyama, 1993, 2001).

Az introvertáltak belső életükön dolgoznak. Aktivitásukat, energiájukat befelé élik ki. Esetenként akár szélsőséges módon is. Erre bőven találunk eklatáns példákat a középkor önsanyargató szentjei között. Az introvertált hajlamos elzárkózni környezetétől, elutasítani, vagy legalábbis alaposan megszűrni a külső ingereket, mert ezek zavarják a meditációiban. Főként emberkerülők, mivel az ember a leggazdagabb ingerforrás. Egy introvertált személyiség típusossága arányában csendes faluban, távoli tanyákon érzi jól magát.

Az introvertált előnyben részesíti a stabil környezetet, mert arra támaszkodik, amikor kiépíti mozgalmas belső világát. Szereti, ha a 'tárgyi' külvilág problémamentes, hogy belül annál több problémát ismerjen fel magában és oldjon meg. Ezért ha megtalálta a neki való kiegyensúlyozott környezetet, már nem törekszik helyváltoztatásra. A stabil személyiséget nevezzük karakternek. E külső stabilitás és a belső utak állhatatos követése az introvertált embert karakternek mutatja. Még akkor is, ha belül nagy válságokat él át.

Az így felfogott kultúremberrel szemben a civilizált személyiség inkább extrovertált típus. A civilizációban az extrovertált típus van otthon és utasítja maga mögé az introvertáltat. Ennek egyik ideológiája a gyakorlatiasság, a pragmatikus lét kultusza. A pragmatizmus szemszögéből az introvertált többnyire csak egy ügyetlen, esetlen ember. Jóllehet már Ludwig Feuerbach rámutatott arra, hogy a pragmatizmus a gyakorlat szűk felfogásán alapszik, amikor csak a külső cselekvést tekinti gyakorlatnak és a belső pszichikus aktivitást és annak eredményeit figyelmen kívül hagyja (Feuerbach, magyar kiadás 1978). Egyébként is úgy tapasztaltuk, hogy az 'izmusok' általában is annak a fogalomnak, névnek vagy gondolati iránynak a beszűkítésén alapulnak, amelyről magukat elnevezik. Az 'izmus' ezért mindig inkább lefokozása, semmint kifejlesztése saját eszmei forrásainak.

Az extrovertált energiáit kifelé alkalmazza. Ennek erőteljesebb megnyilvánulásait agresszivitásnak nevezzük. Szélsőséges esetben kriminalitásnak (ami természetesen nem jelenti azt, hogy minden extrovertált potenciális bűnöző, és minden introvertált potenciális áldozat).

Az extrovertált keresi a külső ingerforrásokat, főként az emberi kapcsolatok révén. Ezért a felületes szemlélet az extraverziót eleve azonosítja a szociabilitással. Az extrovertált ember természetes környezete a város, a maga nyüzsgésével, fényeivel, üzleteivel, zajaival és zörejeivel. Az extrovertált nem szeret 'lelkizni'. A megoldandó – szerinte valós vagy valódi – problémákat önmagán kívül keresi. Ahol ilyenre nem talál, onnan eltávozik. Ez a mozgékonyság az extrovertáltat flexibilisnek, változékonynak mutatja, még akkor is, ha belső szellemi és érzelmi élete merev és dogmatikus.

Az extraverzió és a civilizáció intim kapcsolatára utal az a tény is, hogy már jóval a jungi tipológia megszületése előtt éppen a modern, ipari civilizáció egyik alapító gondolkodója, John Locke volt az, aki lényegében véve az utóbb extrovertáltnak elnevezett típust tette meg az ember sui generis alaptípusának. Locke szerint az ember tabula rasa, aki mindent kívülről kap.

Ez a szemlélet nyomon követhető a modern gondolkodásban, elsősorban a behaviorista pszichológiában. Az irányzatot alapító John Broadus Watson a XX. század elején, 1908 körül felállítja nevezetes S – R (stimulus-reakció) formuláját, miszerint az inger teljesen meghatározza a viselkedést. A képletben még csak szimbolikusan sincs helye az organizmusnak. Bár a tudományos pszichológia, még maga a behaviorizmus sem fogadta el az S – R formulát vezető (mainstream) elméletnek, e diszciplína egyes fejezetei és iskolái akaratlanul is hozzájárultak a civilizáció és a városi életforma magasabbrendűségének a tételezéséhez.

Amíg a poszt-feudális kapitalizmus már csak munkaerő-piaci, gazdasági okokból is támogatja azt a személyiséget, amely a változó munkaerő-piaci igényeket követve hol itt, hol pedig ott kész eladni a munkaerejét és ebben semmiféle szakmai elkötelezettség, karakter, hivatás stb. nem akadályozza, addig a civilizáció szocialista ága az embert korántsem tekinti üres edénynek, amelybe pénz révén kerülnek új és új tartalmak.

A szocialista emberkép szerint mi mindnyájan társadalmi hovatartozásunknak megfelelően társadalmi törvényszerűségek hordozói és érvényre juttatói vagyunk. E törvényszerűségek személyiségünk lényegét a születésünktől fogva megadják. És igen nehéz, ha egyáltalában lehetséges ezekről leszakadni. Az individualitást e felfogások hajlandóak mindössze egyfajta 'zajnak' tekinteni a különben tiszta erőviszonyokat fölmutató társadalmi rendben.

Az embernek – úgymond – csak annyit kell foglalkoznia önmagával, amennyi elég ahhoz, hogy felismerje magában az őt meghatározó társadalmi törvényt. A piaci szupremácia visszatérése a civilizációs libikókán visszahozta az ember munkaerő-piaci alapokon nyugvó 'üres edény' szemléletét egy vadonatúj filozófiai csomagolásban, az úgynevezett posztmodernben. Összefoglalva a mondottakat, amíg a piaci társadalom moralizáló kortársai – mint Ortega Y Gasset és Gustave Le Bon – a városlakók jelentős részében tartalmatlan csőcseléket vélnek fölismerni, addig a szocialisták a romantikától örökölt patetikus népfogalom egy ipari alkalmazásán fáradoztak, amikor a fizikai munkások osztályára bízták az emberiség jövőjét.